|
kezdelek megkedvelni, halod-e? |
|
|
|
|
|
|
V.... mármint öt, nem vé....
Mire felébredtem már elment és én egyedül voltam. Megértettem, amit mondott, hisz miután megtapasztaltam csókját, már nem tudtam többet szabadulni a vágytól, minduntalan kerestem, hogy csak egy éjszakára magáévá tegyen, ha nem épp a karjai közt tartott, borzalmak fájdalma tépte szívemet. Szerettem őt, és szenvedtem tőle, mert soha nem érinthettem meg lelkét, soha nem csaltam mosolyt ajkaira, szeme öröké a távolba meredt és nem énrám nézett. Három évig őrlődtem az érzéseimtől, felfogtam, lényét, és egyetlen esélynek azt láttam, ha hozzá hasonlóvá válok, de ő megtagadta tőlem ezt a kérést. Nemcsak ő miatta akartam megváltozni. Ő soha nem öregedett, mindig tökéletes volt, akár a pillangóim, de én öregedtem, éreztem magamon, hogy ifjúságom tejében vagyok, de azt is, hogy hamarosan enyészetnek indulok. Nem akartam elhervadni, öröké virágzó rózsává akartam válni. Dühömben rengeteg embert kínoztam halálra. Egyik alkalommal a végén magához rántott, mivel rejtekéből figyelte mit műveltem, azzal a szerencsétlen fiúval, aki utamba akadt. Azt mondta, ha képes vagyok ilyen kegyetlenségekre puszta kedvtelésből, talán át kéne szúrni a tűvel, hogy ne verdessek tovább a szárnyimmal, de ne feledjem, hogy az öröklét csak még több fájdalmat okoz. Engem nem érdekelt, akkor talán felérhettem volna hozzá. Ezúttal nem csak pár kortyot ivott belőlem, amivel megrészegített, hanem mindenemet elvette, éreztem hogy ezek az utolsó szívdobbanásaim, és féltem, amikor ezt megérezte eltaszított, és azt mondta nem érdemlem meg a vérét. Otthagyott és soha többé nem találkoztam vele, pedig oly sokáig kerestem. Ahogy ott feküdtem, és már csak a halált vártam karjaiba vett egy idegen, akkor még barna hajamat simogatta, nyugtató szavakat suttogott nekem és magával vitt. Egy közeli házba hurcolt, lefektetett az ágyra. Felharapta a csuklóját, és a számhoz tartotta. Én elgyengülve és megtört lélekkel nem ellenkeztem, csak ittam a vérét, vak élvezettel, nem tudva, hogy milyen következményekkel jár. Hirtelen elkapta a kezét, mire én nekitámadtam, de nem bírtam erejével. Behivatott egy kajánul vigyorgó lányt, aki egy ijedt tekintetű fiút vezetett pórázon. Azonnal nekitámadtam. Ösztönösen tudtam, mit kell tennem. Feltéptem az ütőerét és teljesen kiittam, az utolsó cseppig. Mesterem nagyon elégedett volt velem. Elmesélte, hogy már régóta figyelte, hogyan kínzom halálra az embereket, és alig várta, hogy rám tehesse a kezét, de nem tehette ezt meg amíg Belizár védett engem.
Atyám jól viselte gondomat, de nem szerettem, és ő se érzet irántam többet, mint az emberek a háziállataik iránt. Mégis, ő tanított meg mindenre ami szükséges volt a túlélésre, a fajunk törvényeire, a képességeim használatára, és arra is hogyan ignoráljam az érzéseimet. Csak egyszer kísért el vadászatra, szerinte akkor is csak ellenőrzésként. Miután bemutatott a hercegnek már nem is nagyon foglalkozott velem és én úgy döntöttem a saját lábamra állok. Mesterem minden aggály nélkül engedett el. Boldog voltam, ugyanis Atyám néha nagyon furcsán viselkedett, az őrület jelei hasonlóan jelentkeztek rajta, mint anyámon. Néhány ember szerint én is örült vagyok. Szerintem ez kész rágalom. Az én hibám, ha ők nem látják a lepkéket, amik a szeműk előtt szálldogálnak?! Mondjuk abban lehet valami, hogy szadista vagyok, haj jaj, mik vannak... Mindenestre sokáig kerestem az én angyalomat, de soha nem leltem meg. Közben kitört néhány háború, forradalom, én elutaztam erre-arra, végül már nem is kerestem, csak a szívem mélyén reménykedtem.
Sokat mesélhetnék még az elkövetkező kb. 300 évről, de hát végre megérkeztünk, és kiszabadulhatok ebből a technika csodája fémteknőből. Körbenézek és elégedetten nyugtázom, hogy nem tévedt el a sofőr. Párizs egyik sétányán vagyok újra, olyan hosszú idő után. Velem szemben a „Les fleur du mal” nevű kis kávézó, szépen kivilágítva, látható néhány gesztenyefa és hársfa mellett, belülről lágy zene hallatszik ki. Belépek és a hosszú fekete hajú pincér máris szembe jön.
-Oh, Juno! Rég láttalak, mit szeretnél?
-Csak a szokásosat, amit Avignonban is adtál.- mosolygok rá, és hamarosan ismét azt a kellemes nedűt iszom...
 Narcisz · Mon Dec 01, 2008 @ 09:40pm · 0 Comments |
|
|
|
|
heh... ezt te sem gondolod komolyan? |
|
|
|
|
|
|
Juno édes megy tovább, negyedik rovátka....
Az egyik Párizsi vadászaton történt, pár hónappal azután hogy odaköltöztem. Az egyik sikátorban láttam valakit, aki hozzám hasonló módom támadt meg egy embert. Láttam, ahogy folyik nyakából a vére a prédának, és a másik élvezettel nyalogatja, majd issza ki, mialatt az áldozat kéjesen nyöszörög. A férfi földöntúli szépség volt. Hullámos barna haja derekáig ért, arcán nem látszott, öregség nyoma, mégis lehetett 30 éves. Minden vonása tökéletes volt, a telt ajkaktól, a szomorú kék szemeken át egészen a férfias állig, melyen rövidre vágott aranyszínű szakáll itta magába a ritkán félrehulló vércseppeket. Megdermedtem a látványtól. Hirtelen hagyta a földre hullni a kiivott hullát. Majd merev tekintettel bámult rám. Közelebb jött hozzám, majd erőszakosan megragadta véres kezemet, és a szeméhez emelte. Ekkor vettem észre, hogy legalább 190 magas. Szorítása fájt, és féltem. Nem akartam a szike rossz felén végezni. Végül csak nevetett és nyalt egyet a vérből.
„Ostoba gyermek, játszik a halállal, pedig fogalma sincs róla. Egy égő moly örült repkedése csupán.”
Leeresztette a kezemet és ott hagyott. Még sokáig álldogáltam meredten, mire hazamentem, és leborultam az ágyra. Egész éjszaka a szavain töprengtem, és egyre dühösebb lettem közben. Természetemből eredően büszke voltam, és ezt a büszkeséget akkor sem adtam fel, amikor egy pár négyzetméteres szobában tengődtem, és rothadó szívű szerkesztők ugráltattak, nem elismerve az igazi szépséget, és akkor se adtam fel, amikor láncra verve sínylődtem a falon, de ez még a jövő zenéje volt. Akkor dühös voltam rá, de idővel rájöttem, hogy azért zavart annyira, mert nem tudtam elfelejteni, mert teljesen rabul ejtett és lenyűgözött. Valójában mindig is utáltam, ha valaki felettem áll, mindegy, hogy rangban, hatalomban, tudásban, ezért imádtam, amikor kínjaik közt istenként imádkoztak hozzám könyörületért. De ő már csak a szavaival is porig alázott. Ezalatt végre tartósan alkalmaztak egy irodalmi folyóiratnál. Verseimet onnantól neki címeztem, hívogattam, őt a halál sötétszárnyú angyalát, ha én vagyok számára molylepke, akkor legyen ő a láng melyhez közeledve megégettem magam, míg el nem pusztulok. Egyik este ágyamban fekve hallottam, ahogy kinyílik az ablak. Azonnal felriadtam, és megláttam, ahogy ott áll előttem, és azokkal a szomorú szemekkel néz rám a holdfényben.
„Gyermek, tehát égni akarsz a lángomtól, akkor hát, ismerd meg a tűz fájdalmát”
Ezeket a szavakat soha nem fogom elfelejteni, magához vont és véremet vette, a legérzékibb csókkal a világon.
Narcisz · Mon Dec 01, 2008 @ 09:39pm · 0 Comments |
|
|
|
|
|
|
Juno III....
Olyan sokáig aludtam, hogy nagyapám már orvost hivatott. Megkönnyebbült, amikor megtudta, hogy csak fáradt voltam. A testem rendbejött, de elmém megváltozott és vele viselkedésem is. Dacosabb lettem, kétkedőbb, bizalmatlanabb. Lázálmos éjszakákat töltöttem azzal, hogy visszaidézem annak az estének a képeit, de soha nem jutottam olyan magaslatokra, mint akkor, még csak meg sem közelítettem őket. Hetek teltek el és tudtam, hogy új áldozat kell. Ezúttal jobban vigyáztam, körültekintőbben választottam. Végül egy fiatal fiú mellett döntöttem, aki az út szélén könyörgött alamizsnáért, régi feslett ruhákban. Esélye sem volt, hogy maga alá gyűrhessen, de nem is akart, én viszont akartam őt. Vékony teste ívben meghajlott az enyém alatt, hangja pont olyan volt mint egy lányé, arca vöröse és a sűrűn folyó könnyei szépségesebbé tették, mint egy pillangó utolsó szárnycsapásai. Precízebben, meggondoltabban kínoztam, nemcsak téptem a húst, apró tűkkel tartottam nyitva még a szemét is, hogy végig engem nézzen. Fájdalmai számomra csak kéjt jelentettek, és még az elsőnél is magasabb csúcsot értem el. A hullát, az előző mellé ástam a földbe, és átkoztam a világot, hogy nem lehet belőle is preparátum, mint a lepkékből. Egyre gyakrabban jártam el vadászatra, és egyre jobban bántam, hogy nem tarthattam őket életben, de az a vesztemet jelentette volna.
Két évig, 18 éves koromig játszottam így, míg lebuktam. Csupán a saját óvatlanságomnak köszönhettem. Az egyik áldozatnak sikerült egy ollót döfnie a kézfejembe, és leszögeznie a földhöz vele. Mire elszabadultam már elszökött. Keresni kezdték a tettest, és tudtam, hogy engem fognak gyanúsítani. És akkoriban a gyanú egyenlő volt az ítélettel, akármit is írnak a történelemkönyvek. Bevallottam tetteimet nagyapámnak, aki tombolt dühében. Végül megenyhült a szíve és segített elszökni. Adott egy lovat és annyi pénzt, amennyit csak nélkülözni tudott. Elszöktem, és hónapokig kóboroltam, amilyen messze csak bírtam, végül eljutottam Párizsba. Oh, azok a szép Párizsi évek, soha nem felejtem, mindegy menyi szenvedés is ért, legalább szabad voltam. Legnagyobb félelmem az volt, hogy elfogy a pénzem, így szűkösen éltem, csak egy kis szobát béreltem, közben újságoknak írtam verseket, bár nem tudtam elképzelni, abból hogy lehet megélni, hisz így is folyamatosan fogytak a tartalékaim. Közben éjszakánként többször is eljártam vadászatra, de most még az eddiginél is óvatosabb voltam. Már szinte paranoia vett rajtam erőt.
Hirtelen felriadok az álmodozásból. A mellettem ülő férfi keze a combomat simogatja, látszólag már nem olya rossz kedvű, tesz néhány büszkeségemet sértő célzást, mire szájon vágom, és megmondom neki, hogy senkinek sem leszek a ukejá§. Ismét morcos, nem mer visszaszólni, de gyorsabban vezet, mint eddig, és a kormányt is jobban szorítja. Az ablaküveget tükörként használva nézek végig magamon és azon gondolkodok miért váltom ki mindenkiből azt az ingert, hogy megfektessen? Az igaz, hogy csak 177-8 cm magas vagyok, de ez még nem ok. Ovális arcom van, de kicsit hosszabb orrom az ideálnál, ajkaim vékonyak, senkit nem hívogatnak csókra. Szemeim zöldek, de nem az a szép smaragd, hanem az a szürkés fajta. Hajamat zöldre festetve hordom 1920 óta, az egyik oldalon kusza tincsekben lóg a vállamig, a másikon le van vágva pár centisre. Így látszik, hogy a bal fülem tele van piercingekkel, az egyikből egy vékony lánc lóg le, ami egy vastag nyakörvhöz kapcsolódik, amit bőre hagyva hordok a nyakamon. Ez már inkább ok. Ruháim változnak, attól függően mit kapok ki félálomban a szekrényből. Azt azért mégsem képzelheti senki, hogy én kétszer ugyanabban a ruházatban legyek a mai időkben. De akkor is, ha néha véletlenül kilóg a csípőm a póló alól, vagy a köldököm, esetleg jobban tapad a nadrág, mint másokon az még nem ok, arra, hogy lefektessenek. Nem mondom, hogy a nőkért rajongok, de belém ne másszon senki! Utálom, fáj, semmi extra nincs benne, kisebbségi érzésem lesz tőle, és ez már végkép magánterület! Az első malőrön kívül csak egyetlen embernek engedtem hogy így bánjon velem, de neki önként és dalolva.
Narcisz · Mon Dec 01, 2008 @ 09:36pm · 0 Comments |
|
|
|
|
hm... ha ezt olvasod beteg vagy... de örülök neked... :heart |
|
|
|
|
|
|
Tizenévesen már szinte többet tudtam mint az aki a jobbágyakat kezelte. De én nem akartam segíteni, az emberek olyan buta és unalmas lények, soha nem szerettem őket és nem is barátkoztam velük. Csak akkor voltak gyönyörűek mikor kíntól megfeszülve sikítottak. Hát miért gyógyítottam volna meg őket? Akkor eltűnt volna ez a csodás kifejezés az arcukról, amit úgy szeretek. Sok állaton gyakoroltam, mi az, ami tényleg fájdalmat okoz. Imádtam az emberi sikolyt, de az állatokétól kirázott a hideg. Ők nem voltak önzők, beképzeltek, ők csak élni akartak, még én is mocskosnak éreztem magamat hozzájuk képest. Ők nem érdemelték ezt meg, ők nem bántottak. Mégis a pillangókat imádtam átszúrni egy tűvel, szép lassan. Hangtalan sikolyuk nem bántotta fülemet, és olyan szépségesek voltak, meg kellett őket ölnöm, hogy mindörökké ilyen szépek maradjanak, mint a szárított rózsák, melyek közé raktam őket. Időtlen szépség, oly sokszor írtam erről, de a pillangó legalább elszállhatott. Én viszont lassan börtönnek éreztem a birtokot ahol éltem. Éjszakánként rendszeresen szöktem ki, erdőkbe, a faluba, bárhova csak el. Egyre távolabb merészkedtem, volt amikor pár napra is eltűntem. Mindig elvertek érte, de nem zavart.
Végül már nem bírtam az állatok sikolyát. Ember kellett, élő ember. Kiszöktem a faluba és a holdfénynél kerestem valakit, aki megfelelő, akit senki sem hiányolna, aki elég szép. Az út szélén találtam rá a tökéletes áldozatra. Tőlem alig idősebb fiú feküdt egy ház mellett, épp az alkohol mámorától próbált szabadulni, de esélye már nem volt rá, hogy többé józan legyen. Magammal akartam vinni távolabbra a kis ligetbe, ahol voltak az eszközeim, és ahol nem hallanak meg minket, de a fiú izmos volt és nehéz, én meg vékony és gyenge voltam ehhez. Pár perc múlva felébredt és ostobán vigyorgott rám, majd olyan dolgokat mondott, amit manapság csak molesztálásnak hívnak. Nem értettem mit akar, de egyszerűbbnek láttam, ha a saját lábán jön, úgyhogy megígértem neki, hogy megkapja amit akar, ha követ. Még így is meg kellett támasztanom, hogy eljussunk a fák rejtekébe. Útközben fejét a nyakamba hajtotta és a fülembe fújta a levegőt, ahogy lélegzett, sőt még bele is harapott. Pofon vágtam volna, ha van szabad kezem, de jó érzés volt a maga módján. Éreztem, hogy amúgy sápadt arcom kipirult, és kezdtem furcsán érezni magamat. Nagy nehezen végül megérkeztünk, és ledobtam a földre. Ledobtam volna, de már eléggé kijózanult, hogy megálljon, sőt ahhoz is hogy hátulról átszorítson, és a ruhám alá nyúljon miközben a nyakamat szívta. Próbáltam elszabadulni, de erősebb volt, majd egyre kevésbé kapálóztam, ahogy szívem egyre gyorsabban vert, légzésem zihálássá változott. Olyan helyeken érintett, melyek nem ismerték más tapintását. Érintésére ágyékom szűzies álomból ébredt, buja vágyakkal elmémet elbódítva. Maga alá tepert és én kéjes nyögésekkel adtam meg magam akaratának. Mikor beavatott igazi céljába fájdalmasan kiáltottam, de meddő kísérleteim a szabadulásra csak tovább hergelték. Kínjaim közt sikerült megszereznem az egyik késem, amit a gyomrába szúrtam. A skarlát folyam azonnal eláztatott mindkettőnket, és már nem érdekeltek a fájdalmak. Sikolya ittassá tett, akartam még, még, egyre tovább. Marcangoltam húsát, a vérveszteségtől meggyengülten lekötözzem, minden téren a magam szórakozására használtam. Hattyúdalának végső hangjainál olyan élvezett öntött el, mint még soha, a világ kiborult tengelyéből számomra. Egyszer nem volt elég. Újra és újra meggyötörtem őt és magamat is, míg nem hagyta el végleg minden ereje és nem szállt alá a pokolba. Fáradtan pihegtem mellette, próbáltam lábra állni, de nem ment, mindenemet átitatta a saját vérem és az övé. Hajnaltájt sikerült csak visszavonszolnom magam, ruháimat tűzbe vettettem, majd azonnal álomba merültem.
Narcisz · Mon Dec 01, 2008 @ 09:34pm · 0 Comments |
|
|
|
|
he... feldobom ezt... meg mást is ha látom olvasa valaki |
|
|
|
|
|
|
Juno Marcell Maliandrę
Haj, jaj, istenkém, milyen hosszú ez az út.... Már órák óta zötykölődök az anyósülésen, fiú létemre, és már kezd nagyon elegem lenni. Minekután nagyjából éjfél lehet a fényviszonyok nem teszik lehetővé, hogy az elsuhanó tájban gyönyörködjek, ráadásul a mellettem ülő sofőröm hangulata is pont olyan felhős mint az ég. Utálom az autókat, rondák, zajosak, büdösek, nehéz utolérni őket, és még vezetni sem tudok, legalábbis a többiek ezt mondják. Bezzeg régen... egy lovas kocsit utolérni csak pár könnyed lépésbe került, és a lovak is mindig kedvesen hagyták magukat irányítani, na és a hangulatuk... oh, mindjárt merő nosztalgia leszek. Fejemet nekitámasztanám az ablaküvegnek, de az megállás nélkül remeg és rázza a fejemet. Úgyhogy inkább tényleg nosztalgiázom.
Ha jól emlékszem valamikor 1712 nyarán születhettem, de lehet az akár 1721 is, nem tudom, nem is fontos, akkoriban még nem változott meg a fél világ két hónap alatt mint ma. Anyám egy kisnemes lánya volt, álmodozó szertelen lány, csak könyveinek élt, magát is csak egy szerelmi történet szereplőjének hitte, már-már kétségbeesetten keresett a saját lovagja után, majd mikor egy éjszakai szállást kérő átutazó iránt szerelemre lobbant saját tragédiáját írta. Elégikus élvezet volt számára eljátszani a szenvedéseket és minden lépésnél csak a legrosszabb volt neki elég jó. Csakhogy nagyapám nem vette olyan szigorúan a szabályokat, szerette lányát, nem tagadta ki, nem kényszeríttette házasságra, sőt örült, hogy anyámnak fia lett. Anyám bánatába, hogy nem lehetett sorsüldőzte szerető, önfeláldozó anya, vagy Júlia, születésem után végleg megörült. Évekig zárkózott a szobájába, néha ájulásig táncolt magában, közben hisztérikus hangon énekelt és apámat hívta, ezek a képek a legelsők, amikre vissza tudok emlékezni. Egy nap magához hívatott anyám, mint később kiderült nem jó szándékkal. Elméjének foszlányait végleg felemésztette a téboly, és „a sanyarú sors kínjai” közül csak a halált látta menekvésnek ezért öngyilkos akart lenni, és szerinte kegyetlen lett volna engem egyedül hagyni, ezért velem is végezni akart. Nos ezzel én nem értettem egyet. Hogy ő mit csinál az a maga dolga, és ne értsd félre szerettem anyámat, szenvedélyesen szerettem, de én még élni akartam, minél tovább. A méreg elleni elkeseredett védekezésemet látva anyám kétségbeesett és késsel akart végezni velem. Én voltam elég ügyes, hogy kikerüljem és kicsavarjam a kezéből a gyilkos eszközt, majd véget vessek sokéves agóniájának. Utolsó szavaival vért köhögve átkozott engem „a démon fattyát”. Nos ez nem volt túl jelem építő 10 évesen. Mikor elmesélték anyám történetét megfogadtam hogy teljesítem vágyát, helyette élem meg a regényt, csak én közel sem tragédiát fogok hátrahagyni, ha egy nap lelkem elhagyja testem, hanem mesterművet.
Ettől a jelenettől eltekintve kellemes és védett gyermekkorom volt, szerintem. Már korán elkezdtek taníttatni vívásra, lovaglásra, mértanra, történelemre és franc tudja mennyi fölösleges dologra. De két tárgy volt melytől szívem magasabban vert. Az egyik az irodalom volt, melybe azonnal szerelembe estem. Hosszú, hosszú éjszakákon át olvastam anyám könyveit, de nagyapám aggodalomból elzárta őket tőlem, így a versekért éltem. Mikor azok is tiltottá váltak elkezdtem magamban saját történeteket és verseket írni. Ma csak mosolyogva emlékszem vissza az akkori első botladozó lépteimre. Senkitől nem tanultam verselni, így másként is írtam mint a kormbeliek, Talán Verlainra vagy a Fleur du mal-ra hajaztam leginkább. Hajaztam volna, ha nem kb. 100 évvel később írják őket. Hát igen mindig is megelőztem a koromat, a mai világba születtem igazán, csak ne lenne ilyen retkes ez a mai világ! Haj, elkalandoztam, de hát van időnk, szóval a másik szenvedélyem az anatómia volt. Ma nevetnem kell azon a sok ostobaságon, amit azóta a modern tudomány istenei már megcáfoltak. De akkoriban még őszintém hittem minden szavukat az orvosoknak. Szinte vártam, hogy valaki beteg legyen és nézhessem hogyan dolgozik az orvos. Egyszer az egyik cselédnek császármetszése volt. Micsoda öröm volt az! Bár ő bizonyára nem élvezte annyira. Mikor a kés felmetszette a sima bőrt, ahogy a vér szétfolyt, miközben a hús megadta magát az acélnak... Ahogy belátást engedett a test mélyébe... Gyönyörű volt. Még a nő fájdalmas arckifejezését is élveztem. Végül a magam szakállára kezdtem el tanulni, mivel senki nem volt hajlandó tanítani arra, ami igazán érdekelt.
Narcisz · Mon Dec 01, 2008 @ 09:32pm · 0 Comments |
|
|
|
|
|
